"Egy rémálom volt ez az év, annyira padlón voltam..." Ezzel az önkritikus mondattal indul a Stratovarius 2005-ös albuma, aminek a megjelenése a tavalyi összeomlás után szinte csodaszámba megy. A zenekar felállása is módosult a januári újraegyesülés óta. Nyár közepén Jari Kainulainen basszer kilépett, helyére a szintén finn Lauri Porra (ex-Synergy, Warmen) érkezett Timo Kotipelto énekes szólócsapatából. Mivel a Strato-nak nincs túl sok oka a hepiségre, ennek megfelelően egy viszonylag morcosabb albumot készített el a finn-svéd-német alakulat.

A nyitó Maniac Dance szövegében benne van minden kínos momentum, amin Timo Tolkki gitáros az utóbbi időben átment. A dal valami hihetetlen gagyi Casio prüntyögéssel indul, de aztán kemény riffelésbe kezd a banda. A gitárszóló utáni átkötés, teljesen a Metallica fekete albumára hajaz. Ugyanaz a hangulat, de a dal felépítése is hasonló az Enter Sandman/Sad But True vonalhoz. Egyetlen riff, ami azonnal a fülbe ragad. Tolkki a végén még elteker egy szólót a háttérben. A következő Fight!!! a karcosabb Strato-slágerek közé tartozik. A vezérdallamot most a Jens Johansson szintetizátora adja, Tolkki riffel keményen, Kotipelto pedig egy elnyújtott dallamú refrént pakol az egész tetejébe. A klasszikus lezárásban Jörg Michael megküldi a dobszerkót rendesen. Vérbeli koncert-nóta.

A hármas Just Carry On egy könnyedebb, szellősebb szám. Pofonegyszerű alapra épülő szimpla középtempó. Az énektémák az ex-Helloween-es Kiskét idézik. Találunk még ilyet a lemezen: például a Gypsy In Me is hasonló. Ott is Timo Kotipelto dallamai adják el a nótát. A Back To Madness viszont nem mindennapi. Zongorás, csellós indítás után (apró Nothing Else Matters utalással) egy középtempós power ballada ölt testet. A verzében csak a zongora-dob-basszus kíséri Kotipeltót, a refrénben aztán megérkeznek a riffek is. A szívfacsaró gitárszóló helyett azonban majdnem egy percen keresztül egy operaénekes áriázik meglepő módon. Kísérteties vagy nevetséges? Hangulat kérdése. Persze megkapjuk a gitárszólót is, miközben zúgnak a harangok és túlvilági kórusok zengnek. Rövid közjáték után a legvégére még jön egy kis "vers mindenkinek". Érdekes kompozíció.

Egy bukott festőművészről, nemzetek gyilkosáról szól az eredetileg Hitler címmel futó Gotterdammerung (Zenith Of Power). Jens Hohansson teremti meg a témához illő vészjósló hangulatot a dal elején sötét billentyűtémáival, később a refrén is kellően komor, viszont a verzék szerintem nem illenek ide. Túlságosan lazák. A hosszúra nyúló befejező szakaszon a háttérben egy Hitler-beszéd hangfoszlányai bukkannak fel súlyt adva a mondanivalónak.

A következő Land Of Ice And Snow egy érzelmes, lassú lírai. Furcsa módon olyan népdalszerű kicsengése van az egésznek, amíg a tisztelgő dobpergés át nem fordítja a hangulatot az elesett katonákra emlékezve. A dalról-dalra folyamatosan lassuló tempónak köszönhetően a lemez végére két igazán monoton, szenvedősen lassú nóta maradt. A Leave The Tribe rendesen elveszi az ember életkedvét, amit csak a záró United baráti, összeborulós refrénje tud helyreállítani valamelyest.

Meglehetősen depressziós lemez lett az új Strato korong, ami persze az előzmények ismeretében nem csoda. Nem tudom, hogy az ős-Strato fanok mit szólnak az albumhoz, de nekem sokkal jobban bejön, mint a legutóbbi Elements dupla.

forrás: www.metalnews.hu