Az év elején egy fiatal norvég banda adta ki első lemezét a Nuclear Blast támogatásával. A lemez dalaiban szemtelenül nyúlják a Nevermore stílusát, de aki ismeri a seattle-i mestereket, az mosolyogva legyintett a szánalmas próbálkozáson. Aki viszont eddig nem lett volna képben a Nevermore felől, most megtapasztalhatja, hogy milyen az, amikor öt zseniális művész alkot igazán előremutató és egyben lehengerlően súlyos zenét.

1999 és a Dreaming Neon Black óta először dolgozik ismét ötös fogatként a Nevermore. Jeff Loomis mester mellett közel egy éve már Steve Smyth is (ex-Vicious Rumors, Dragonlord, Testament) a banda teljes jogú gitárosának számít. Annyira, hogy a This Godless Endeavor albumra három számot is írt az "új fiú". A megszokottól eltérően tehát most nem a Loomis-Dane páros jegyez minden nótát. Smyth dalain kívül még a basszer Jim Sheppard is előrukkolt két szerzeménnyel.

A Nevermore szellemiségében és tudásában is kimagaslik a mai metal mezőnyből. Loomis - és most már vele együtt Smyth - technikás riffjei, őrületes gitárszólói fölényes tudásról tanúskodnak. Van Williams dobolása és Sheppard basszusozása, mint a felhőkarcolók ezer tonnás betonalapja és a rugalmas, minden viharnak nekifeszülő, égbeszökő szerkezet együtt. És hát Warrel Dane. A hang. Nem tudom, hány énje lehet, de a megszólaltatott hangokból és a skizofrén, depressziós, filozofikus szövegekből ítélve, ha nem élhetné ki magát a zenében, akkor tutira valami klinikán ápolnák.

Warrel Dane teljesítménye ezen a lemezen egy külön tanulmányt is megérne. Korábban sem lehetett panasz rá, de szerintem most minden eddiginél változatosabban és ötletesebben énekel. Az utóbbi albumok keményebb témái mellé visszahozott valamit az első két lemez énekdallamaiból. A két legjobb példa erre a zongorával kísért, zaklatott Sentient 6 ballada (mely szövegileg a The Learning folytatása: gépről és emberről) és az epikus, lassú Sell My Heart For Stones megkínzott dallamai. Depresszív, suicide hangulata miatt ez utóbbi akár a Dreaming Neon Black lemez dalai közé is tökéletesen passzolna. De vannak új utak is. A szédületes lemeznyitó Born-ban például, olyan fenyegetően morog, mint egy veszett kutya. Aztán a Bittersweet Feast-ben vagy ismét a Sentient 6-ben az utolsó két percben érdemes figyelni az előadott tudathasadásos kánont - ".ygolonhceT si taht tsaeb eht ma I..."

A változatos ének minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy maguk a dalok is meglehetősen komplexek. Van terep a kísérletezéshez. A már emlegetett Born vagy a My Acid Words nótákban a fénysebességű gitártémákat lassabb ütlegek szakítják meg. A Final Product standard megoldásait az egymás után érkező remek gitárszólók színezik ki szépen. A Bittersweet Feast méltóságteljesen kavargó halálos örvényét pedig kemény szaggatott ritmusok tépázzák meg. Kiváló technikás nóta ez Steve Smyth-től. Warrel Dane éneke olyan furcsán fenséges, arisztokratikus olykor ebben a dalban. A Politics Of Ecstasy világát idézi a thrash-es, Meshuggah-szerű szaggatott riffelésre építő Medicated Nation, amit egy másfél perces instru tétel köt össze a Sell My Heart For Stones-szal. Az átkötő The Holocaust Of Thought-ban a dob-basszus alapra a korábban Death, Obituary és Testament gitáros (a rákot is túlélt) James Murphy szólózik egy villanásnyi remeket.

A Psalm Of Lydia négy perce felér egy halálos fenyegetéssel. A súlyos és komplex témákkal teli Loomis-nóta egyszerűen gyilkos. A következő Future Uncertain egymás mellé rakott riffjei olyanok, mintha egy ember vonszolná magát a porban, próbálna újból és újból felállni, de mindig összecsuklik. A lemezt a kilenc perc közeli címadó This Godless Endeavor zárja le. Akusztikus gitárral kísért visszafojtott énekdallam kelt bizonytalan érzéseket, amit az elektromos gitár keserű elnyújtott hangokkal mélyít el még inkább. Aztán beindul a középtempós döngölés, hogy lerázhassuk magunkról a feszültséget. Veszett csépelés, teljes elborulás következik, riffek és szólók egymásba gabalyodva, majd visszatér a pöröly és egyszer csak vége. Mesteri.

A mesteri dalokhoz pedig hasonlóan színvonalas külső megjelenés társul. Az eddigi borítóképeket jegyző Travis Smith-t a hasonlóan nagy kaliberű Hugh Syme váltotta, aki saját lányának gyerekkori fotóját montírozta össze egy kannibál temetővel a This Godless Endeavor frontjára. A csapat másik titkos fegyvere Andy Sneap producer/hangmérnök, akit az előző Enemies Of Reality albumon nélkülözni voltak kénytelenek. Most azonban újból ő irányította a munkálatokat, és ez hallatszik is a lemezen. Tökéletes Nevermore hangzást kapunk egy tökéletes Nevermore albumhoz.



Utóirat:
A Nevermore az eddigi három E-klubos koncert után (a legutolsó valami hihetetlen élmény volt) most a PeCsában fog fellépni október 5-én miután a dán Mercenary és a német Dew-Scented kellően bemelegítette a publikumot. Addig még van idő bevágni az új dalokat, felfrissíteni a régieket, hogy aztán ismét egy felejthetetlen estét szerezzünk a bandának és magunknak is. NEVERMORE RULES!!!